Átlag

Már megint sokat gondolkozom. Nem kellene, de mindig akadnak triggerek.
A gondolatébresztő: Lili előrehaladása és a korosztályi átlag. Az elmaradás szembeötlő. Igen, még úgy is, hogy a fejlődés is.
Én meg akarok. Azt még nem tudom, hogy ő akar-e. De csinálja. Sokszor harcosan, ügyesen. Hogy mikor hozza be az átlagot, azt nem tudom. De gyanítom, hogy az ő világa bizonyos aspektusokból mindig kevesebb lesz, mint az átlagé. Más aspektusokból viszont lehet több. Ezt nem szabad elfelejtenem! Sajnálom, hogy bizonyos dolgok nála kimaradnak. Annyival is kevesebb. Élményben. Rá kellene feküdni arra a vonalra, ami cserébe a többet nyújtja. Vagy amiben ő otthon van, amiben erős lehet.
Viszont mindig oda lyukadunk ki, hogy boldogság. Ha az megvan, akkor mindegy, hogy mekkora az a világ, ami az övé? Ha egész nap feküdne a szobájában, morzsolgatná a fülét, én vinném a finom falatokat, és ő ettől boldog, az vajon elég? (És akkor mit számít a korosztályi átlag?) Hogy lenne már elég? és egyben: miért nem elég?
Az, hogy kitárom a világot neki "erőszakkal", és megkapja az én olvasatomat arról, az mennyiben viszi közelebb a boldogsághoz? Valakit a megismerés a boldogtalansághoz visz közelebb. Mi az, amit át kell adjak, mi az ami nem fontos? Mennyi az elég és hogyan tegyem? - Ezek a kérdések nyilván felmerülhetnek teljesen egészséges gyereket nevelőknél is. De érdekes, Barnus esetében ilyesmin nem rágódom...
És miért van rajtam állandóan az a belső kényszer, hogy az átlaghoz akarom Lilit közelíteni? Attól vajon boldogabb lesz? Úgy tűnik, én igen. Mi ez a hülyeség??? Talán a társadalmi berendezkedés és elvárások rendszerének való megfelelés? Amiből kipottyan az anyai féltés és aggodalom, amint messzebb az az átlag?
Nem tudom a válaszokat. Csak azt tudom, hogy szeretném, ha Lili minél boldogabb lenne most és felnőtt korában is! És szeretném, ha sose szorulna más segítségére. És sose nevessék ki a háta mögött és ne használják ki - még úgy se, hogy ő nincs annak tudatában...
Ezekbe nekem valahogy beletartozik az is, hogy "lássa", milyen szép színes a világ körülöttünk, és az is, hogy önellátó legyen, kvázi legyen egy tisztes szakmája, amiből jól megél, és amit szeret is. Ezekhez kell rohanni, ezért kell az átlag, mint támpont? És mi van, ha nem 24 évesen lesz szakmája, hanem 30 évesen, világvége? Talán nem...
Kicsit át kellene rendeznem a gondolataimat Liliről és az átlagról...


Olvastatok már Saramago-t? Néhány gondolat a Vakság c. regényéből:

"Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda. (Tanácsok Könyve)"

"(...) és derűs nyugalommal azt kívánta, hogy vak legyen ő is, átlépjen a dolgok látható külső felületén, behatoljon a mélyükbe, fénylő és megváltozhatatlan vakságukba."

"(...) Az én esetem, mondta a patikussegéd, egyszerűbb volt, hallottam, hogy sorra vakulnak meg az emberek, és arra gondoltam, milyen lenne, ha én is megvakulnék, becsuktam a szemem, hogy kipróbáljam, és amikor kinyitottam, vak voltam, Olyan, mint valami parabola, jegyezte meg az ismeretlen hang, ha vak akarsz lenni, vak leszel. Elhallgattak."

"már akkor vakok voltunk, amikor megvakultunk, a félelem tett vakká bennünket, és a félelemtől maradunk továbbra is vakok (...)"