A boldogságról

"Minden szülőnek az a vágya, hogy gyermeke boldog legyen. Egy sérült gyermek nevelésekor félelmei abból adódnak, hogy minden hiányosság veszélyezteti a gyermeket boldogsága elérésében, megtartásában. Az azonban, hogy egy embernek miből mennyi kell a boldogsághoz, nagyon különböző. Az elfogulatlan szülő, aki nem képzeli el, milyen módon kell boldognak lennie gyermekének, ha boldognak látja őt, függetlenül a boldoggá tevő állapot részleteitől, elégedett lehet, örülhet gyermeke állapotának. Szerintem, ha valaki képességei és igényei szerint félelem nélkül, szeretetben élhet, akkor jó úton halad a boldogság felé. Lehetséges az a szülői hozzáállás, hogy a gyermekünk egy ilyen gyermek, segítettük, ahogy lehetett, a maga módján jut előre, és boldog. Ő is a miénk, elfogadtuk ilyennek, és a többi mieink meg másként ilyenek. Nem a mi alkotásaink, vendégek a háznál. Őket bízták ránk. Senki nem ígérte meg, hogy gyermekvállaláskor vágyaink, esetleg elvárásaink maradéktalanul teljesülnek. A sérült gyermekek boldogságában a szűkebb és később a tágabb környezet a döntő."

Nemrég pingpongoztunk egy picit zsuzsával a boldogságról. Olvastam a múlt héten egy könyvet, Singer Magdolna - Szabolcs Judit: Sorsfordító gyerekek címmel. Fenti idézet a könyvből való, Dr. Trásy Gábor, körzeti gyermekorvos szavai. Nem olyan rossz szavak, még ha nem is 100%-osan értek velük egyet.

A könyvet ajánlom elolvasásra olyan családoknak, ahol sérült gyerek született. Van benne egy rész, melyben szakemberek vallanak a témáról, van benne sok elgondolkodtató, jó mondás. Persze nem egetverő okosságok, inkább jó ráérzések, attól függően, hogy ki hogyan viszonyul a saját és világa egyensúlyához, találhat benne fogódzót, vagy ötletet. (A többi rész annyira nekem nem tetszett.)

És csak egyetlen egy helyen röhögtem fel hangosan :)
Mindig szoktam mondani, hogy nem szeretem megismerni kedvenc íróim, zeneszerzőim, előadóim magánéletét (életrajzát), mert kiderülhetnek olyan elemek belőle, melyek esetleg unszimpatikussá teszik az illetőt és félek, nehogy befolyásolja véleményemet az alkotásáról. Ezért igyekszem én ezeket a művészeket, írókat nem megismerni.
Az egyik esszé írójának a könyvben sikerült egy igen szerencsétlen idézetet zárszónak megtennie, idézem: "...akik újabb megerősítést kaptak ahhoz a Hemingway által megfogalmazott gondolathoz, miszerint: "Szamárság feladni a reményt, és bűn is, azt hiszem."" És hogy ez miért szerencsétlen idézet? Történetesen éppen tudom, hogy Hemingway fogott egy vadászpuskát és jól fejbelőtte magát, így vetett véget életének, azaz ő feladta...(amúgy meg eléggé terhelt volt a család, anyja is öngyilkos volt, és még vagy négyen...) Néha mégsem árt ezek szerint, ha az ember tud egyet s mást arról, akitől idéz:) (Amúgy meg az esszé írója minden bizonnyal nagyszerű ember, hihetetlen munkát végez nagy odaadással!)