Spontánbuli

Az úgy volt, hogy jött a hétvége és Jucikáék előtte nálunk jártak és a fiúk összebeszéltek, hogy hétvégén jó lenne egyet összejönni, sütögetni, beszélgetni Virágékkal is, babástól. Ebből a hétvégére az lett, hogy nemcsak ők értek rá, hanem még Mónikáék is elugrottak hozzánk (babával a pociban), illetve Hajniék a legújabb kis babával. Szóval igazi babatalálkozó lett! Mi lányok bent a nappaliban babáztunk és sütögettünk és beszélgettünk, a fiúk pedig a kertben sütötték a szalonnát és a hagymát. Egy kis bor után már az sem zavarta őket, hogy esik kint az eső. Érdekesebb viszont, hogy a tüzet sem zavarta, hogy esik...Én jól éreztem magam :) remélem, a többiek is. Amikor épp elfáradtam volna, Mónika átvette a sütögetést és persze minden nagyon finom lett. Még ma is volt maradék.
Persze én archiváltam közben és Feri is, csak azt felejtettük el, hogy a kamera profil képre volt átállítva...úgyhogy a képek homályosak lettek...azért íme néhány belőlük, de csak piciben, hogy a homályt valamennyire leküzdjük...

Apukák és leendő apukák kaja előtt, valamint Virág a kis Sárával.

Borókát eteti Jucika a nagylányos etetőszékben

Rendetlenség a nappaliban Hajnival és Mónikával (ölében Lilike) és Sala, ki TV hiányában laptopon követi a focit.

Három baba + egy a pociban

Fiúk az esőben

Feri rakja a tüzet

A nappaliból a kert a tüzelőkkel

Viszonthivatkozás

Fellegi Ádám bácsi beemelte korábbi blogbejegyzésemet a nála tett látogatásunkról a saját sajtóvisszhangjába, amit most jól viszonthivatkozok :)

Fellegi Ádám bácsinál jártunk>>>

Wingbo

Ma nagy dologra ébredtünk! Amikor Feri felrakta Lilit a wingbora reggel, a kiscsaj kapásból alkartámaszt produkált! Ezt aztán tetézte azzal, hogy kinyomta a felsőtestét is. És nem csak pár percig, de hosszasan élvezte a helyzetet! És ma már többször repetázott wingboból, és mindig ez történt! Úgy látszik, mostanra érett meg a helyzet :)

Arachnophobia

Pókjaink vannak!!!
Nem is akármilyen, hanem ez a típus:
borzongáshoz katt ide!>>>
Az a neve állítólag, hogy szongáriai cselőpók. És egyáltalán nem stimmel, hogy ilyenünk van, mert állítólag szikes talajon él, gyér növényzet közt, és hosszú lyukakban lakozik a földben. Hazánk első védett pókja volt, 2000 forintos eszmei értékkel. Amúgy olyan mint egy kisebb madárpók...brrrrrr. 4 centisek is lehetnek, ha jól kiterpesztik a lábukat, akár 10 centisek is!!! A nála kisebb pokoli cselőpók már előfordulhat dombokon, hegyekben is, viszont azoknál meg az nem stimmel, hogy sárgás szín van a lábain, amit én nem láttam.
Tavaly láttuk először, a teraszon téblábolt és én meg szívinfarktust kaptam, hogy Lilkémet meg ne mássza, aki békésen aludt a gyerekhordozóban. Egy elegáns mozdulattal Feri lerúgta a teraszról és nem láttuk többet. (Előtte még jól lefotóztuk és elküldtük Feri egyik haverjának, aki beazonosította az egyedet.) Aztán később, kora ősszel a garázsban leltem egy nagyobb példányt, úgy megijedtem tőle, hogy rögtön kapott is a fejére egy Ytongot...
Idén nyáron folytatódott a történet, a héten a spájzban a földön láttam egy kisebb egyedet (kb. 2.5 centis volt), de Feri már nem tudta kipakolni nekem, mert elbújt, mire ő odaért a sikoltozás helyszínére. Egy-két nappal később pedig a tengeri sásból font szennyestartón mászkált elég gyors tempóban egy hasonló méretű példány. Na, ő deportálásra került. Félek, hogy a spájzi egyed nem egyezik meg ezzel és még lesznek meglepik. Nem is nagyon merek oda benyitni azóta. És a legjobban pedig attól félek, hogy ránk, de főleg ha Lilikére rámászik, akkor mi lesz. Merthogy ugye Lili elég sokat van a földön a tornaszőnyegén...Állítólag elég fájdalmas a harapása, és bár tartalmaz méreganyagot a harapás, de az emberre ártalmatlan, esetleg egy kis zsibbadást eredményezhet.
Az ijedség a legnagyobb gondom, hiszen nekem nem természetes, hogy amikor fürdés után nyúlok a pizsamámért, akkor egy szőrös állat mászkáljon azon... (Azóta jól megvizsgálom a rucikat, mielőtt felveszem őket és ki is rázom őket. Utoljára ilyet a koleszban csináltam, akkor csótányokkal voltunk tele...)Ha egy aranyos kiskutya lihegne rajta, attól is megijednék, merthogy nem odavaló és hirtelen nagyon abszurd lenne az ottléte.
És ma este még egy példány került láb alá, de ez nagyon picike volt, kb. 1 centis. Iszonyatos gyorsan kepesztett a garázsban, úgyhogy itt nem vagyunk benne biztosak, hogy ugyanaz a típus, mint az eddigiek. De félek, hogy valami póktelep húzódik a házunk oldalában...
Mi a nyavalyát lehet ezzel kezdeni? Én nem szeretnék velük együtt élni! Védett állatot meg hogy írtsunk ki? Nincs valami, amivel el lehet zavarni? Már attól is boldog lennék, ha nem a házban, hanem csak a kertben fordulnának elő. (Bár ha a gyerekek már kertbenjátszósak lennének, akkor meg tuti azon nyafognék, hogy miért vannak pont ott...)
És elvileg én szokva vagyok ehhez: kiskoromban volt madárpókunk is. Bár szépen, terráriumban tartva és csak igen ritkán kivéve. Szökni is csak egyszer szökött ki...

A boldogság receptje

Tessék! Ilyen egyszerű! :)

Boldog vagy?

IGEN - Folytasd, bármit is csinálsz!
NEM - Boldog akarsz lenni?

IGEN - Változtass valamin!
NEM - Folytasd, bármit is csinálsz!

Egyedüllét - A folytatás

Ígértem egy folytatást az egyedüllét témához (http://orsiferilove.blogspot.com/2010/05/egyedullet.html). Merthogy többeteket izgat és hátha kipottyannak újabb gondolatok a hozzászólásokból, e-mailekből, melyeket kapok. Nagyon sok e-mail érkezett egyébként (köszönöm! :)), még olyan ismerős is felfedte magát, hogy hébe-hóba olvassa a blogot, akivel gyerekkorom óta nem találkoztam! :)

Nos, az általam főbbnek tartott mondások:

1.
"Ha a vak csecsemőknél megjelennek a sztereotip viselkedés jelei, a szülők megijednek, hogy a gyermek a vakságon kívül más kórban vagy fogyatékosságban is szenved. Ha a csecsemő sztereotíp viselkedést mutat, a szülők aggodalma és riadalma végülis oda vezet, hogy foglalkozni kezdenek vak gyermekükkel.
Ha azt látják, hogy a csecsemő nagyon passzív, vagy azt gondolják, hogy fáradt, vagy megpróbálják csörgőrázással stimulálni, vagy ugyanannak, illetve nagyon hasonló tárgynak ismételt kézbe adásával és más erőfeszítésekkel igyekeznek kedvében járni. A végeredmény az lehet, hogy az anya vagy a gondozó a csecsemőt szinte minden éber pillanatában igyekszik elfoglalni, nem hagyva neki lehetőséget az önálló tevékenységre. Ez azt jelenti, hogy ölben tartják egész ébrenléte alatt. A csecsemő ebből arra következtethet, hogy ez az ő természetes pozíciója, ha ébren van. Megvan a kockázata annak, hogy egy természetellenes szimbiózis alakul ki anya és gyermeke között ahelyett, hogy a csecsemő egyre függetlenebbé válna. Amellett a térviszonyok megismerésének lehetősége is igen csekély, ha a vak csecsemő folyton a felnőtt karjában van. Természetesen az együttműködésre szükség van, de csak akkor, ha a gyermek és a felnőtt egyaránt rész vesz benne. Az a fajta együttműködés, amelyet főként a felnőtt aktivitása jellemez, míg a csecsemő csak befogadó, nem alkalmas a gyermek szociális és emocionális fejlesztésére. És arra sem alkalmas, hogy saját környezetében önálló tevékenységre indítsa a gyermeket. A valódi együttműködés hiánya a csecsemőkorban kihathat az önállósodásra való képességre." (Lilli Nielsen: A vakon született csecsemők térismerete, Bp. 1994.)

Valami ilyesmi alakul ki sérült gyermekek esetében: a szülők igyekeznek a gyermek minden ébren töltött pillanatát kitölteni. Hiszen a gyerek rosszabb helyről startol, mint egészséges kortársai és sok munka kell ahhoz, hogy behozza ezeket a kortársakat - ha egyáltalán be tudja. Kialakul egy kötődés, amire fenti szerző figyelmeztet, hogy az nehogy egy "természetellenes szimbiózis" legyen, mely meggátolja a gyereket az önállósodásban.

2.
Szerintem a Mónikától kapott levélben szerepelt az, hogy ebben a korban viszont még teljesen természetes, hogy a gyerekek igénylik a felnőttek társaságát, nem tudnak nélkülük meglenni. Az egészségesek főleg. Ennek két nagy oka is van. Az egyik az, hogy a gyerekek hamarabb megunják játékaikat, mint gondolnánk, és ki más szolgáljon új játékkal, mint a szülő? A másik a büszkeség: a gyerek igenis meg akarja mutatni valakinek, hogy ő milyen szépen és ügyesen tud játszani. Ebből a két dologból következik az állandó szülői jelenlét szükségessége.
Persze később jó, ha a gyerek önállósodik és megtanul egyedül is játszani, mégpedig azért, mert az is az agyi érési folyamat része, de ez nem egy éves kor körül esedékes, hanem csak ovisoknál - van akinél még később.

3.
Visszájára is fordulhat a kikényszerített egyedüllét, főleg ha kellőképpen fifikás gyermekünk van :) Egy ismerősömnek számoltam be arról, hogy Lilike póttevékenységként ütögetni szokta kezecskéjével a fejét. Akkor, amikor lerakjuk a játszószőnyegére, a temérdek játéka közé. És ahelyett, hogy felfedezné, hogy mik is vannak körülötte, ő csak ütemesen pofozgatja magát... Ilyenkor pedig mi a menetrend? Anyuka nem bírja ezt sokáig nézni, és a gyerek mellé ül, hogy a keze ügyébe adjon valami játékot, hogy elterelje a figyelmét az ütögetésről. Mi ez, ha nem egy játszma? - kérdezte ismerősöm. Lili kondicionált ugyanis engem arra, hogy ha azt látom, hogy pofozza magát, odamenjek hozzá őt szórakoztatni. Logikus. Hiszen ha én a fejembe veszem, hogy a kislányom márpedig napi fél óra szabadidőt kap a játszószőnyegén, mert az fontos, mert más okos emberek ezt írják, akkor a kis sírdogálásaira persze hogy nem fogok hallgatni, kényszerítem, hogy igenis legyen egyedül, igenis találja fel magát, igenis játszon! Ő pedig ugye olyan kis okoska, hogy rájön arra, hogy én nem bírom nézni, ha üti magát, így direkt ezt teszi, ha nem akar továbbra is egyedül lenni, és a sírást, mint fegyvert nem alkalmazza, merthogy az hatástalan... Szerintem ez a nézet is igaz!

4.
És még egy társadalomelméleti megközelítést is olvastam, ami szintén tetszett. Arról szólt, hogy az őskortól egészen a posztmodern korig a gyerekek sohasem voltak megukra hagyva a játszószőnyegen. Méghozzá azért nem, mert a társadalmi struktúra alapeleme a nagycsalád volt. Nagycsaládban pedig minden egyes időpillanatban valaki volt a gyerekek mellett, sohasem kellett egyedül lenniük. Ennek a felbomlásakor, illetve az individualizmus pozitív értékként való előretörésekor vált szükségszerűvé, hogy a gyermekek egyedül is ellegyenek. Azaz a szükség hozta a helyzetet! Egészen az őskortól kezdve sohasem volt természetes állapota a kisembereknek, hogy egyedül legyenek!

Ezek alapján én is kialakítottam álláspontomat. Lili nem lesz egyedülhagyva a játszószőnyegen! :) Csak azért mert azt mondják, hogy kell, vagy jó neki! Ha igényli, az más. Már ilyet is vettem észre egyébként. Kb. napi kétszer maximum 10 percben. És igen, majd odafigyelek, hogy kb. két év múlva jobban megérett-e az egyedüllétre. És arra is, hogy ne telepedjek rá nagyon. Mert az is egy reális veszély! Hogy oly' sokat leszek vele együtt, olyannyira elkezdem irányítani, hogy nem lesz önálló akarata, személyisége. Brrrrrrrr, van ilyen, és az ilyenektől kiver a víz! Majd résen leszek, vagy szóljatok! :) Figyelnem kell, hogy valódi együttműködésre legyen alapozva a kapcsolatunk - ahogy fent Lilli Nielsen írta.
És képzeljétek, minden hozzászóló hasonlóan! Nincs egyedüllét sehol! :)
Egyébként meg mynonának van a legnagyobb igaza: mindenkinek meg kell éreznie, hogy a gyerekének mennyi egyedüllétre van szüksége!

TiviékBejáék

Jajj, hogy milyen jó volt a szombatunk! Jöttek hozzánk meglátogatni bennünket Eniék és Bejáék. És kímélő üzemmódba helyeztek engem, még ebédet is hoztak magukkal, Eni sütött-főzött finomakat. Ami nem semmi teljesítmény, egy szoptatós kismamától! Bejáék meg filmekkel örvendeztettek meg, jó sokkal. Befordulós, bölcsészeknek való szenvedős, érfelvágós, de leginkább tartalmas művészfilmekkel. Fú, már nagyon ki vagyok éhezve az ilyesmire, csak alig-alig érek rá. Fáradtan meg nem jó belekezdeni...

A kis Tivkó (alias Herkules) tündéri kiscsávó lett. Tünemény mosollyal és hát úgy verte Lilike dobját erőből, halál komolyan, hogy alig lehetett abbahagyni a nevetést :) A legérdekesebb számunkra mégis az volt, hogy amikor a két gyereket egymás mellé ültettük, Lilike odanyúlt Tivkó kezéért. Először is: honnan tudta, hogy hova nyúljon?, másodszor meg: soha semmi baba kezét nem fogta eddig meg. Ha kértük, akkor sem. Ha odavittük a kis kezét, elkapta. Ha másik baba nyúlt őfelé, akkor szintén elkapta. Most meg ő kereste. És fogdosgatta, morzsolgatta finoman Tivkó ujjacskáit, aki tűrte a dolgot békésen :) Este, elbúcsúzásnál ugyanez történt. Nagyon furcsa és egyben jófajta érzés volt.

Délután elsétáltunk a Rippl-Rónai villához, egy picikét jártunk a parkban, én meg beugrottam a kis könyvecskéért, melyet a múltkor nem tudtam megvenni. Bepakoltam a kórházas táskámba, majd szülés után hátha jut időm olvasgatni is ezúttal (nem úgy, mint amikor Lilivel voltam bent anno és idegbetegre izgultam magam mindenen és zombiként jöttem-mentem). Rippl-Rónai nevelt lányának, Anellának az emlékkönyve. Nagyon aranyos stílusban írta, az keltette fel az érdeklődésemet, pl. olyasmi mondat van benne, hogy szinte elnézést kér azért, ha esetleg máshogy emlékszik már bizonyos dolgokra, mint valójában történtek, de ott az a sok háztartási munka és a manapság oly' divatos feledékenység :) Persze kíváncsi is vagyok én azokra az időkre, nem semmi életet élhettek! Télen Budapesten, nyáron pedig Kaposváron, fent a hegyen, a gyümölcsfák közt pucéran futkározó múzsák között, dínom-dánommal, eszem-iszommal körítve, illusztris vendégekkel felturbózva. Lehetett egy hangulata!

Ezúttal a kiállítást nem néztük meg - de továbbra is ajánlom mindenkinek! Viszont láttunk a kertben mókust. És érdekes, hogy kora délután szinte semmilyen forgalom nem volt, pedig a Múzeumok Éjszakája rendezvény napja volt...hiába, kihalt ez a város, mondtam én ezt már! (Rippl-Rónai is írta, csak az annyira nem volt hiteles, mert Párizsból visszatérve tette a kijelentését...)

Aztán sétáltunk a katonai temetőben. Ahol a két világháború katonái vannak eltemetve (jó sok idegen hangzású név és fura katonai pozik vannak a különböző sírköveken), ill. van néhány egészen friss sír is. Állítólag önkormányzati temetések lehetnek, de ez csak tipp. A lényeg persze, hogy nagyon szép az egész temető. Kissé elhagyatott, de nem elhanyagolt! Még egy újabb építésű ravatalozója is van. De hiába is írnék róla, oda kell menni és megnézni!

Persze az egész napban nem ezek voltak a lényegek, hanem a beszélgetések, nevetgélések. Majd csinálunk még ilyent remélhetőleg! Kicsit minden átalakult, már nem romos alternatív szórakozóhelyeken jágerezünk és rázzuk a fenekünket hajnalig, de ez is jó, ami most van. És persze nem kizárt, hogy lesz még amolyan is!

Pocistátusz. Háttérben Eni és Tivi a babakocsival

A katonai temetőben

Lilike a két Tivadarral barátkozik

Ja, és ilyen, ha egy imádkozó sáska ráugrik az autó szélvédőjére és a Tescoig velünk tart :)

Szegeden

Azt már írtam többször is, hogy Szegeden jártunk Lilkóval két héten át, mert a neurológus úgy döntött, hogy ártani nem árt, ha intenzív gyógytornába kezdünk a kiscsajjal, mert őt már zavarta, hogy nem akar beindulni a nagymozgás. Ja igen: és lehet, hogy használ, merthogy szokott. Rábólintottunk, egy próbát megér, még a szülésem előtt. Feri a második hétre még csatlakozni is tudott hozzánk, szabit vett ki. Persze én meg el voltam kényeztetve családilag, anyunál laktunk és az egész család körülöttünk sürgött-forgott :)
Amikor megérkeztünk, anyu üdvözlője várt bennünket az előszobában, nagyon aranyos volt:

Aki egyébként végig dolgozott, délelőtt és délután is, úgyhogy bazi keveset voltunk valójában együtt, ami elég rossz volt így, de csak azért történt, mert amikor majd Barnika is megszületik, akkor anyut várjuk három hétre hozzánk Kaposvárra, és hát akkorra kell tartalékolnia a szabiját. No és akkor meg jó lesz :) Ja, és szegény anyu még a kezét is eltörte, de ez amúgy nem nagyon gátolta meg abban, hogy Lilikével foglalkozzon. Még emelgetni is tudta, ha kellett/akarta. De hát egy gyógytornásszal nem lehet ilyesmiről vitát nyitni. Lenti képen is ott egy bizonyíték:

Olyan fura volt egyébként Lilikét az én gyerekkori dolgaimmal látni. A csörgők, a babák, plüss állatkák, könyvek - mind-mind az én gyerekkoromból, és most Lilike kezében...A képen békésen szundít az ÉN kiságyamban.

Új szerzemény is akadt: nagynéném, Kati ajándéka Lilinek a színben, méretben és arckifejezésben igazán passzentos baba, akit Feri pont a színe miatt Fityesz babának keresztelt el. A legjobb a haját húzni. Kati is rengeteget sürgött-forgott, ő volt a finomságok felelőse, és nagyon finomakat gyártott!!!

Persze elsődlegesen ugye mi a torna miatt voltunk ezúttal Szegeden, ami eléggé hangosra sikeredett mindig. Én szokás szerint piszkosul nehezen viseltem, nagyon sajnáltam a drágámat. Mondjuk fájdalmat nem okoztak neki, azt tudom, hiszen ő pont laza baba, nem merev és csak a nyakánál van egy merev kis rész, amit mindig ki kell masszírozni. Mégis, a macera vagy franc se tudja micsoda, mindig nagy sírást váltott ki belőle, amikor ide-oda rakosgatták. Nem nagyon tudom én ezt megszokni.
Összességében persze pozitív az egyenleg. Eget rengető változás nem történt a két hét után, de elégedetlenek sem vagyunk. Először is aktívabb lett a leányzó, többször van kedve mozogni (félig oldalt fordulgat), van rá példa, hogy át is fordul, könnyebben megy a hasról hátra. Ezt kérésre egész ügyesen, az esetek 80%-ban egyedül meg is oldja. Ha segítség kell neki, akkor annyi, hogy a kezecskéjét a feje mellé be kell tenni, és onnan már megy egyedül is. Aztán a négykézláb helyzet is elég jól megy. Hintáztatja benne magát és hosszasan jól is érzi magát úgy. Ülésbe még nem ül át ebből a pózból saját akaratból, de segítséggel megcsinálja. A kartámaszok is ügyesedtek, mondhatni profikká váltak.

Aztán a napi tornaóra után mindig akadt valami program, így többnyire visszatért a délelőtti alvás - amiről már korábban leszoktunk...Sokszor apuval mentünk ide-oda. Lenti képen éppen az egyetem legújabb épülete előtt nassolok: habos kakaó, lekváros piskóta :)

Aztán Nagy Orsi nagynénéméknél is jártunk Lilivel, akinél rajtunk kívül még három unokája is ott volt, úgyhogy igazán jól telt az a délelőtt. Lili itt még hintázni is tudott, mert a kertben olyan is volt!

Aztán fel sem tudom sorolni, hogy hány barátnővel sikerült még talizni! (És hánnyal nem :() Ezen a képen lent éppen Danival találkozom és kisfiával a ligetben, Lilkó fején pedig a vagány sapka nap ellen, amit Szilvitől kaptunk.

Mári unokatesómék is meghívtak magukhoz egy este grillpartizni. Ott voltak az ő tesói gyerekeikkel, plusz nagynénéim, anyum, mi Ferivel - kész kavalkád! De a naggyon-naggyon kellemes fajtából. Jó volt a hangulat, jókat beszélgettünk és hihetetlen finom és sokféle kaja is volt. Mári unokatesóm szuperanya (három gyerekkel). Majd én is ilyen leszek, ha nagy leszek :) (Lilike lovagolt egyet. Jópofa volt az a ló, de semmi pénzért nem kapaszkodott volna...)

Aztán Ferivel még kirándultunk is. Ópusztaszerre. Anno általános suliban minden évben eljöttünk ide az egész iskolával, fura volt visszaemlékezni rá, hogy milyen is volt, merre mi van. Óriási területen fekszik a park, dög melegben és eléggé terhesen nem esett olyan nagyon jól a mászkálás, de egy látogatást azért mindenképpen megér. Főleg a skanzen rész tetszett nekem továbbra is, mint anno, de persze a Feszty-körkép is lenyűgöző (ha nem éppen hulla terhesfáradt az ember délutánra, amikorra időpontot kapott a megtekintésére, miután egész nap körbe-körbe mászkált). De jó volt a lovas bemutató is. Összességében azért messze elmarad az egész hely attól, mint ami lehetne. Még egy rendes kajálda sincs bent. De ha a tartalmi részt nézzük: iszonyatosan sokmindent el lehetne még itt helyezni! És meg vagyok róla győződve, hogy rengeteg pénzt is tudna hozna, ha jól megcsinálnák. Feri is ezt mondta: ha bezzeg az USA-ban lenne...

A képen a makai ház előtt pózolok Lilkókával, aki szunyál békésen. A kisasszonyt egyébként a Feszty-körkép izgatta a legjobban, mert a)mindenféle hanghatás szól a hangszórókból a kép különböző pontjain b)a rámpán, ahol fel kell menni, a spotlámpák eléggé izgik voltak és c)ugyanitt visszhangzott Lili kiabálása, így egyre jobban belelovallta magát a drágám :)

Ilyen vicces korabeli (és kevésbé korabeli) kőrözéses hirdetések is ki voltak tűzve a házikókra :)

És egy kis bukolikus romantika - vagy mi. Igazi kerekes szélmalom igazi Ferivel és Lilivel.

Ez meg szimplán egy kép, amin Lilike gyönyörűséges :)

Szóval ilyenek voltak. Meg bazi meleg. Meg sok-sok szúnyog. Meg esti sétálgatások Ferivel a városban, meg rengeteg fagyizás. Meg nézegettük a Tisza áradását. És még moziban is voltunk. Néztünk Avatart, végre mi is. Jó kis kikapcs volt ez a két hét, amellett, hogy még hasznos is volt!

Földlakó

Még egyben, 38. hét.
Találtam kaposvári új szülész dokit, szimpit. Remélem, jól tudunk majd együtt szülni...babóca befordult, mocorgós. Eddig csak hárman mondták, hogy focista lesz - hát nem hiszem! :)
Táskák bepakolva kórházra, rengeteg cuccot betettem. Ki fognak röhögni, ha beállítunk...
Már csak az őssejtes dobozkának kell megérkeznie és jöhet Barnika is!
Piszkosul várom :)
Rucik is kimosva, testvérbabakocsi is megjött, nagyjából készen.

Lilkó a babakocsiban

Ha kapjátok az sms-t, tessék meghallgatni alábbiakat és örömködni! :)
Most aktuálisan pedig Ódrika kis Gellértjének küldöm, aki már egy hetes :)!

Kígyóteszt

Lili kapott egy picike kígyót, zöld anyagból, ikeásat. Semmi különös nincs benne, vagy 1.5 centi az átmérője, picit tekeredik és max 15 centi hosszú az egész. Néha belerakosgatom Lilkó kezébe, hogy tessék, ez itten egy kígyó, ilyen egy kígyó, és azt mondja, hogy szzzzzzzzz. Ő elveszi, kicsit fogdossa, majd eldobja. Nem foglalkozunk vele sokszor, de néha-néha előkerült már.
Néha pedig beszélünk róla, mint a többi állatról is, megbeszéljük, hogy milyen hangot ad ki, és a kígyót pont nagyon élvezzük, mert Lili tudja utánozni a hangját, édespofásan mondja a szzzzzzzzzz-t. (A többi állat hangját még nem utánozza. Illetve a szúnyog zzzzzzz-jét újabban, mióta Szegeden felfedezte őket. És teljesen magától ám!)
Szegedre is magunkkal vittük több játékkal együtt. Egyik nap elővettem, és a keze ügyébe tettem, de nem kezdtem bele a szokásos mesébe a kígyókról, még csak nem is említettem meg, hogy ez itt a kígyó, csak szimplán odaadtam. Erre a drágám mit csinál? Alig hogy hozzáért, megszólal kísérteties hangon: szzzzzzzzzz. :))) A tapintásából emlékezett rá :)
Ez adta az ötletet, hogy tegyem a kígyót a szeme elé, és várjak türelemesen. Ha látja, akkor rövid időn belül el kell hangoznia a kísérteties szzzzzzzzzz-nek. Meg is csináltam, az eredmény a következő: Lili látja, hogy valamit nyújtanak felé, mert érte nyúl, el akarja kapni, de nem mondja a szzzzzzzzzzz-t. Azaz annyira mégsem lát sajnos, hogy felismerje a kígyót...ha hozzáérhet, akkor viszont szinte azonnal jön a "sz" hang. Reménykedtem, hogy látja, de tehát sajnos nem.

Fellegi Ádám bácsinál jártunk

Az úgy volt, hogy elképzeltem, hogy Lilikének bárhogy is alakulnak a látásbeli dolgai, ártani nem árt, ha jóban lesz a zenével. Ha nem jól alakulnak a dolgok, akkor kimondottan hasznára válhat, még akár karriert is csinálhat belőle, ha kedve van hozzá. Valahogy jobban tetszene, mint egy álfoglalkoztatásos téma, vagy ha masszőrködne. Noha ilyesmihez lenne kedve, de nagyon, abban sem akadályoznám meg. Persze az aggodalmas szülő elsősorban diplomát adna gyermeke kezébe, és jó pár példából tudjuk már, hogy az sem elképzelhetetlen. De a zene akár így, akár úgy, jóbarát.
Ezért is próbálunk drágaságunkkal mindenféle zenét hallgattatni, a heavy metal éppúgy benne van a repertoárban, mint Máté Péter vagy Muszorgszkij. És azt hiszem, hogy szereti a zenét, így, mindenestül. A diszharmóniát, vagy zajosabbat kevésbé, bár azokat is elhallgatja udvariasan egy darabig, míg véleményt nyilvánít. Azt hiszem, nem is maga a melódia az, ami megfogja benne, hanem a ritmus. (A versek is ezért jönnek be neki.)
El is határoztam, hogy utánajárok, hogy lehetne a zenei képzését a leghamarabb megalapozni. Leltem ezt-azt, amikor nagy-nagy keresésemben ráakadtam Fellegi Ádám honlapjára (http://www.fellegiadam.hu/). Ádám bácsi zongoraművész, aki saját lakásán ad koncerteket zenekedvelő laikusoknak, érdeklődőknek, babáknak, gyerekeknek, terhes anyukáknak. Elkezdtem olvasgatni a honlapját, ill. pár megjelent cikket róla, és azonnal éreztem, hogy nagyszerű lenne, ha Lilike általa találkozhatna először az élő komolyzenével!
Kis társaságunknak írtam is egy kedvcsináló e-mailt, hogy bár nyári szünet van most Ádám bácsinál, de ha összejönne kellő számú érdeklődő, akkor egészen biztosan tartana számunkra egy koncertet. És összejött! :)
Mi azon a héten éppen Szegeden jártunk Lilivel tornán (majd erről is írok), onnan utaztunk fel Budapestre Lili első koncertjére. És mondhatom, eléggé nagyon jól sikerült! Két felvonás volt, közte kis sütis, üdítős, beszélgetős szünet. Az elsőt mi evéssel nyitottuk és közben Lili nagyon figyelte a zenét, hintáztatta magát és piszkosul jókedvű volt. Vagy 20-25 percig bírta a figyelést. Mozart Varázsfuvolája volt a fő attrakció, meséléssel, kivetítővel. A második rész az Örömódával indult, és hát ez heves reakciót váltott ki Liliből: tánc, tapsikolás és éneklés (!) is volt! :) A második résznek viszont nagyon hirtelen vége szakadt, ami inkább csak a felnőtteket zavarta, mert a gyerekeknek valószínűleg bőven elég volt. Lili például már az Örömóda közben kivígadta magát és kifáradt. Szóval jól sikerült nagyon az első közös koncertélményünk! :)

Lilike elmélázik a zenén :)

Nem egy odabújós fajta baba az én drágám, de itt éppen annak néz ki. A nagy golyó a pocimnál pedig Barnikát rejti és nem a lufit :)

Közös kép a művész úrral

Ezt véletlenül csináltam, az ügyesek Lilit látják rajta Feri ölében és piszkosul művészi véletlen

A közönség

Jó a zene

Megilletődve

Itt valami nagyon tetszett Lilkónak

Megint a közönség

Mellettünk Judit Barbival és a művész úr a zongoránál.

Itt épp egy kicsit fáradtan már, elrévedezve, az ujjacskák már a fülikét simogatják (így szokta álomba simizni magát)

Lili a zenére koncentrál, én a kivetítőre

Szobatisztaság

Ezt a témát még otthonról hoztam: a szobatisztaság. Észrevettem ugyanis, hogy Lilike előszeretettel produkál kis- és nagydolgot pelekázás közben. A picire mondják, hogy érthető, hiszen a pelust hirtelen levéve bizony hideg kezdi símogatni a popót, és az ingerelni fogja a pisit, gyakran előfordul. Nálunk mindig. A kaki hasonlóképpen. Alig van olyan alkalom (többnyire csak hajnalban, mikor én nem vagyok fent és ez ritkán is történik meg), hogy ne pelenkázás közben legyek szemtanuja a kakilásnak.


Felmerült bennem, hogy el kellene kezdeni a szobatisztaságra szoktatást. Olvastam is róla, és a cikkben azt írták, hogy egy évesen sem lehetetlen a dolog, csak nagyon fontos a következetesség, nem szabad kihagyni 1-1 napot, mert azonnali a visszaesés. Gondoltam, szép lassan elkezdjük.


Beszereztem a bilit és elkezdtük gyakorolni a bilin ülést. Egyelőre pelusban, ruhában. Még így is szokatlan. El is törik a mécses.


Aztán meg jöttünk Szegedre és itt nem akartam ezzel bohóckodni. De ha hazamegyünk, újból elővesszük. A jó szokás szerencsére továbbra is megvan: pisi és kaki pelenkázáskor történik :)

Kontrollhét

A múlt hét az orvoslátogatás jegyében zajlott. Lilikét egy éves kora alkalmából ugyanis sokan akarták látni. Szerdán és pénteken Szegeden, csütörtökön Budapesten. Így kedden este megérkeztünk anyuhoz Szegedre. Szombaton meg már Zalakaroson kellett lennünk egy esküvőn, vasárnap pedig egy túrát terveztünk Gyenesdiásra, hogy részt vegyünk a Fénykereszt felavatásán (ez utóbbi végülis nem fért bele, majd kiderül, hogy miért. De majd egészen biztosan elmegyünk még az idén!).
Szerdán készült Lilike szemeiről egy VEP és egy ERG. Egy érdekessége volt a dolognak: felcserélődött a két szem! Amelyik eddig jó volt, az rossz lett, a rossz meg jó. Állítólag művel ilyet az agy: ha nem lát az egyik szemmel, bepróbálkozik a másikkal és azt erölteti. Amúgy meg nem túl erős az agyi válaszreakció, de kétségkívül létezik.
Másnap délután húztunk fel Budapestre Sényi Katalin magánrendelésére. Az ő egyik lánya (az ötből :)) tiflopedagógus (látássérültekkel foglalkozó gyógypedagógus), úgyhogy a kevés szemészek egyike a doktornő, aki hisz a látásfejlesztésben. Ki is hangsúlyozta, hogy nehogy abbahagyjuk, hiszen ő a kezdetektől látta Lilike fejlődését, ami bár kis léptékű, de egyértelműen fejlődés. Ő még emlékezett, amikor fényre, vakura sem reagált a drágánk, és most meg még a felé tartott ujjunkat is el-elkapja az esetek nagy részében. A szemét is bemérte, két módszerrel is, és mindkettő azt mutatta, hogy +4-es dioptria kellene Lilinek. Ezt nekünk lencsével demonstrálta is, hogy egy ilyen erősséggel mit is láthatna Lilkó, ha egyébiránt nem lenne probléma a látóidegével, merthogy azzal együtt még rosszabb a kép :( Így abban maradtunk, hogy a +6-os szemüveget meghagyjuk, és amilyen sűrűn csak lehet, feltesszük Lilinek, ha közelre kell nézni: könyvet, etetésnél, játszásnál. Akár egész nap is rajta lehet, az a mondás. (Hátha a nagyobb dioptria jobban segít a látás beindításában.) De hogy mire lesz elég a látása a későbbiekben, az továbbra is kérdés: 2-3 éves kora körül kell majd mindenféle domborodós-rücskös felülettel szembesíteni, és ha ahelyett, hogy a szeméhez emelné inkább a felületet, az ujjait használja, akkor sajnos csak ujjolvasásra lesz képes... de ez még odébb van, és még van tere és lehetősége a fejlesztésnek! És bár formaiság, de örültünk neki nagyon: a korábbi amaurosis (vakság) diagnózist átírták nekünk amblyopiára (tompalátásra) :) Van még egy enyhe kancsalságunk is, de egyelőre az nem igényel semmilyen kezelést, beavatkozást.
Péntek: neurológia. Már tudtuk előre az MR eredményét: középagyi területek fejletlenek, megkésett mielinizáció. Ez utóbbi az idegsejteknek egy fehérjével való bevonódását jelenti, mely azt a célt szolgálja, hogy az ingerek akadálytalanul végigvezetődjenek az idegpályákon. Ha ez hiányos vagy félkész, akkor vezetés helyett "ugrálás" történik, azaz a bevonat mintegy szigetelőként szolgál. Állítólag befejeződik a folyamat, reméljük Lilinél is, csak idő kérdése. Amikor utánaolvastam, azt találtam, hogy jó rá a B12 vitamin, de a neurológus szerint a szenteltvíz ugyanolyan jó, ha abban hiszünk :) Ez az ingervezetés gyorsaságát határozza meg leginkább, de kapcsolatban lehet a mozgáselmaradással - már ahogy a laikusoknak szóló írásokból kivettem. A dokit egyébiránt a mozgáselmaradás izgatta, a szem dolgaira ezúttal nem mondott semmit. Feri direktben rá is kérdezett, hogy mit gondol, mikor fog Lilkó járni. Erre sajnos nem kapott megnyugtató választ, ami olyasmi volt, hogy ő nem jós, nem fog jóslatokba bocsátkozni, nem tudja megmondani, hogy fog-e tudni járni egyáltalán. Persze mindezt szépen, de kellően félreérthetően, hogy aggódó apuka letörjön. Én nem hiszek olyan verzióban, hogy ne tanulna meg Lili járna, egyszerűen az nem alternatíva és kész. Már csak azért is, mert minden mozgásindítást jól fejez be, eléggé mozgékony a fekvő helyzetében is, nincsenek már kóros mozdulatai és a hypotoniája is tűnik el szépen lassan. No és sokszor kitámasztgat. Meg sokminden... szóval nem. Mindenesetre a neurológus felajánlotta, hogy két hét intenzív tornát tud nekünk Szegeden intézni, minden nap egy dévényes gyógytornásszal, mert jó eredményeket szoktak vele elérni hasonló eseteknél. Kis huzavona után ennyiben is maradtunk: esküvő után felpakolva visszajövünk Lilivel kettesben Szegedre és nekikezdünk. (Ezért lőttük ki a vasárnapi programot leginkább.) Azt még elmesélem, hogy ez a terhességem szempontjából is bonyodalmakat okoz: az elkövetkezendő két hétben sok vizsgálat esedékes: UH, kenetvétel, 3 féle vérvétel, NST (ami néhol CTG névre hallgat). Aztán még az is kiderült, hogy a kaposvári szülész dokim, akinél Lilkó született, gerincműtéten esett át, és júli közepéig nem dolgozik...Kicsit ráparáztam. Kereshetek új kaposvári nőgyógyászát Szegedről, igyekezvén nem megszülni közben Szegeden :)
Pénteken hazaértünk Kaposvárra, pihiztünk, lazítottunk egyet (plusz ki- és bepakol), majd másnap vártuk sógornőméket, akikre Lilkót bíztuk, míg mi esküvőztünk. Alig sikerült elindulnunk, annyi minden eszembe jutott Lilivel kapcsolatban, amit nem adtunk még át...(persze a nyáltól folyamatosan kisebezedő kéz kenegetését elfelejtettem, úgyhogy csak kimaradt valami). Az esküvő megvolt, jó volt és persze Ferivel folyamatosan eszünkbe jutott a kis hercegnőcskénk, sógornőmet néhányszor le is fársztottuk a telefonhívogatásokkal, de ő bonyodalmak nélkül megoldott mindent. Másnap pedig amikor hazamentünk, Lili annyira nem is volt elragadtatva a gyönyörtől, hogy megint együtt vagyunk, csak miután eltelt vagy 2 perc és Feri kézbe kapta és én is hozzájuk bújtam. Azt az örömöt azért látni kellett volna :) Csapkodta az arcunkat és teljesen belefeszült az izgalomba és vigyorgott veszettül :) Szóval túlestünk ezen is: az első éjszakán Lilitől távol.
És én már itt is vagyok Szegeden. A torna mellett jó sok találkát beprogramoztam, kérdés, hogy hogyan fogom bírni. Reggel volt egy kis szédülésem, és a pocikám is elég nehéz. Holnap pedig kiderül, mi van Barnival, unokatesóm elintézte, hogy meglegyenek rendben a vizsgálataim. A mai nappal pedig az első dévényes tornán már túl is vagyunk. Hasonló dolgokat csináltak Lilivel, mint otthon nekünk Erika szokott, talán egy kicsit több a mozgatás, mozgásra bírás és adott idő alatt több minden történik. Lili ügyes volt, meg lett dícsérve. Olyan nagyon azért én nem hiszek a két hétben, de fenntartom a lehetőségét annak, hogy a mindennapi torna hátha elindít valamit. Próbáljuk csinálni mellette a T-SMT-t is, remélem sikerülni fog. Tegnap ugyanis túl fáradt voltam hozzá, ma pedig a kisasszony olyan fosást (elnézést!) produkált valami tesztkajának köszönhetően, hogy apumnak haza kellett mennie lezuhizni és átöltözni, anyu keze pedig gipszben és hát ugye az meg négykezes mutatvány...no de talán holnap!
Szóval most meg ilyenek vannak. Minden rendben, csak kicsit meg van cifrázva :)