Természetgyógyászás

Elhatároztuk, hogy mivel a modern orvoslás épp oly tanácstalan, mint mi vagyunk, így adunk egy esélyt a hagyományos orvoslásnak is. Az ötletet valójában Ódrika adta, aki figyelmünkbe ajánlotta Dr. Eőry Ajándokot. Mivel nem értem rá utánanézni a neten, így kértem, hogy foglalja össze a tudnivalókat róla. írt is egy levélkét, csak végig nőként hivatkozott a doktorÚRra :) (A tévedés oka, hogy az egyik netes forrás idézőjelesen, de azt írja róla, hogy valamilyen műsor "háziasszonya" a doktor. No meg persze e keresztnév sem túl gyakori.) Még szerencse, hogy mégis vettem a fáradságot, és utánanéztem magam is, és leltem egy rövidfilmet róla (íme: http://echotv.hu/video/index.php?akt_menu=10&mm_id=92&media=7378&list=1), amiben nagyon szimpatikusnak találtam. Akupunktúrával foglalkozik, amivel ugye idegpályákat lehet stimulálni - nála a helyünk. Találtunk egy honlapot is, ahol fel van sorolva, mely betegségeket lehet így sikeresen gyógyítani (Lilié nincs közte, hisz' azt sem tudjuk, mi baja...), de azért lenyűgöző a terjedelem (http://www.egeszsegbiztonsag.hu/index.php?id=5,0,0,1,0,0). Hosszas hívogatás után pedig időpontot egyeztettem vele, péntekre, így csütörtökön elmentünk vala Pestre, Rékushoz.


Reggel rohantunk a megbeszélt helyre, ám az asszisztensnő sajnálkozva közölte, hogy a doki elutazott hirtelen Svájcba. És mivel mi közvetlen vele beszéltünk a privát mobilján, így nem tudott bennünket senki sem felhívni, hogy ne menjünk... kicsit leforrázva érzi magát az ember ilyenkor, amikor csak ezért felutazik Kaposvárról Budapestre, de el is gondolkozik rögtön, hogy nem véletlenül történnek az ilyen dolgok, lehet, hogy pontosan így kellett történnie, hogy nekünk nem szabad találkoznunk, vagy nem most, vagy valami, akármi, bármi... Miközben magunkba gubózva toltuk vissza a babakocsit az autóhoz, eszembe jutott, hogy Attila is adott egy kontaktot, egy bizonyos Dr. Rados Györgyét, akiről a neten nem sokat találtam, viszont jó ajánlása az volt neki, mert Attila unokaöccsének segített, amikor kellett. Felhívtam hát Attilát, hogy beszéljünk pár szót a dokiról, aki rögtön édesanyjához irányított, hogy beszéljek vele, neki több és személyesebb a tapasztalata. Attila anyukája minden bizonnyal egy tünemény (és olvassa e sorokat, így visszafogok :) ), mesélt nekünk a dokiról. így hát elindultunk Diósjenőre. Szép volt nagyon a környék (Börzsöny), kirándulásnak is nagyszerűen megteszi - gondoltuk. Doki ott volt a megbeszélt helyen, időben, ő viszont annyira nem tudott segíteni. Figyelmesen végighallgatott bennünket, sokat kérdezgetett Lilikéről, a terhességről, rólunk, a családunkról, kevésbé figyelmesen, de végigolvasta a papírokat, majd adott Lilkónak egy homeopátiás bogyót, hogy "energizálja", nekem ajánlott omega zsírsavas kapszulákat (meg is vettük tőle ott helyben), de konkrétan a látásproblémára nem volt se csodaszere, se mondása. Picit elszontyolódva bandukoltunk hazafelé. Majd egy útkereszteződésnél hirtelen ötlettől vezérelve nem Budapestnek tartottunk, hanem Verőcének, ahol megnéztük a Csattogó völgyet (Magyar sziget színhelye szokik lenni), Kismarost, Nagymarost, ahol finit capucinóztunk miközben vártuk a kompot, hogy átvigyen Visegrádra. Itt sajnos Lilkó már nyűgös volt, így nem mentünk fel a fellegvárba, hanem a kis hegyi úton mentünk hazafelé Budapestre. A szoptatási idő az OMSZKI tónál talált bennünket, ahol egy kiadós hányás után csudajót sétáltunk és beszélgettünk férjecskémmel. Nagyon kellett ez a kis levezetés, kiszellőzés, megkönnyebbülés. Feltöltődtünk.

Este még beszélgettünk Krisztián tesójával telefonon, ő toppon van mindenféle agykutatásos témában. Megerősítette bennünk, hogy kitartás, tényleg nem lehet mit tenni, csak várni. Persze nem ölbe tett kézzel, fejlesztgessük (nem várva túl sokat a kiscsajtól és semmiképpen sem hirtelen eredményt), esetleg az akupunktúrával valóban lehet próbálkozni, de más sajnos nincs: Lilike túl fiatal. Jó volt vele beszélni, nagyon lelkesítő volt, de azért hiú ábrándokba nem hajszolt minket és értelmesen, ám szakzsargonmentesen válaszolt kérdéseinkre.

Szombat reggel 10-re időpontunk volt a Láthatatlan Kiállításra (http://www.lathatatlan.hu/). Este próbáltam tejet lefejni, hogy Rékus odaadhassa Lilkónak, ha esetleg szükség lenne rá, míg mi a kiállításon, de nem ment. Nem eröltettem. Lehet, hogy csak érintettségünk okán, de eléggé mélyen felkavart bennüneket az, amit itt "láttunk". Két részből áll a kiállítás: a világosból, ahol meg lehet nézegetni, hogy milyen tárgyakat használnak a mindennapi életük megsegítésére a vakok, illetve néhány információs anyag volt még itt elhelyezve, a sötét részen pedig pár élethelyzet színtere volt berendezve. A sötétben volt egy vak kísérőnk, Feri, aki kis csoportunkat navigálta, hogy fel ne bukjunk, neki ne menjünk a tereptárgyaknak. Volt lakásbelső, bár, utcarészlet, vadászház berendezve, ahol megismerhettük saját ügyetlenségünket, korlátainkat és azt, hogy a vakoknak milyen lehet látás nélkül boldogulni. Férjemet is mélyen felkavarták az átéltek, azt mondta, többször majdnem elsírta magát. Nyilván Lilike miatt. A hangulat azért nagyon jó volt, sokat nevetgéltünk, ami kísérőnknek volt köszönhető: végtelenül jó dumájú, humoros srác volt. Tabuk nélkül mesélt az életéről, vágyairól és arról, hogyan viszonyul saját vakságához. Aztán a tök sötétben a következő (vagy nagyon hasonló) párbeszéd zajlott le a két Feri között:
Férjemferi: És milyen volt kisgyerekként vaknak lenni?
Kísérőferi: Vidéken, ahol én felnőttem...
Férjemferi: Melyik vidéken?
Kísérőferi: Egy somogyi kisfaluban.
Férjemferi: Somogyi? Melyik faluban?
Kísérőferi: Pusztakovácsi.
Férjemferi: Azta. A szüleim is ott élnek.
Kísérőferi: Azta...
Férjemferi: Feri? Várjunk csak, nem te vagy az O. Feri?
Kísérőferi: De igen!


Ott, a korom sötétben a két Feri egymásra ismert, három házra laknak szüleik egymástól, ismerték egymást kiskoruk óta. :)


így Kísérőferivel váltottunk pár még személyesebb szót, aztán kikerültünk a kiállítás "világos" részére. Itt egy másik látássérült fiú, Szabolcs volt velünk és válaszolt kérdéseinkre. Szabolcs jogász, barátnője szintén látássérült és pszichológus. Egyetemet végeztek, mégis nehéz az elhelyezkedés. Ő is életvidám srác. Tőle kaptunk pár hasznos tanácsot is Lilikét illetően: pl. mivel ő hat éves korától bentalákásos suliba járt, így azt tanácsolta, hogy mi semmiképpen ne szakítsuk el Lilikét magunktól olyan fiatalon (nem is akartuk), túl korai az. Beszélt a tinédzserkori lázadós koszakáról, amikor számonkérte a szüleit, vádaskodott, irigyelte ikertestvérét, aki látó, és beszélt arról, hogy sosem tud belenyugodni abba, hogy ő nem lát...Igérte, hogy ha e-mailben emlékeztetjük, megpróbálja kideríteni, melyik intézménybe járassuk Lilikét Kaposváron látásfejlsztésre. Mi kettő ilyet találtunk, az államit (http://www.duraczky.hu/start.php) és az alapítványit (http://www.napsugarkozpont.hu/). (Ha valakinek még lenne javaslata, véleménye, tapasztalata e helyekről, kérem írjon nekünk, mert kb. egy héten belül választani kellene...)


Ferivel újból megbeszéltük, hogy Lilike látni fog, de ha nem, akkor is van élet a nemlátásban is, így is lehet boldog életet élni, és reméljük, teljeset is (vagy legalábbis nem kevésbé teljeset mint amit egy átlagos látóember él). Közben Lilkó egyáltalán nem problémázott tejciért, Rékával remekül elvolt. Ezt Rékus dokumentálta is:

Délután pedig Eni 30. meglepiszülinapjára mentünk Bejához. Itt is remekül éreztük magunkat. Feri megjegyezte, hogy most először vette észre, hogy az én társaságom is nyugszik lefelé, már nem a buliról szól minden. Persze előtte sem, meg hát jó hogy nyugi volt, ha egyszer senki sem alkoholizálhatott, mert vagy kisbabája van, vagy kisbabát vár, vagy szimplán autóval jött...de azért igaz ez valahol. És hiányzott is egy kis Jáger, egy kis fenékrázás, nosztalgikusan gondoltam rá - de aztán bementem a szomszédos szobába, ahova Lilikét tettük le aludni, és ahogy az arcát nézegettem, szó szerint az a bizonyos melegség járt át, és éreztem, hogy jól van ez így, ahogy van (és bizony fogok én még bulizni :)) Aztán Lilike túlpörgött, sok volt az ismeretlen arc, szag, zaj, csillapíthatatlanul sírni kezdett, hazahúztunk Rékushoz.

Vasárnap végre sokáig aludtunk, még Lilike sem macerált túlságosan. Köztünk feküdt, néha megcsikizett az állam alatt (ezt a szokást vette fel), de ő is inkább elbóbiskolt. Délben Feri haverjáékhoz mentünk Gödöllő mellé. Kedves pár, közvetlenül az esküvő és gyerekáldás előtt. Hagymás-boros-citromos csirkét készítettek, ízletes koszt. Állítólag meglepő módon a fehérbor helyett vörössel kell csinálni, és bár úgy bizarr színe lesz a csirkusznak, mégis fini. Sokáig náluk maradtunk, kora este értünk Rékushoz vissza. Megnéztünk laptopon egy dvd-t, végre. A filmek is hiányoznak, nem csak a bulik. Bár rájöttem, hogy azért filmet fogok tudni otthon is nézni, csak valószínűleg megszakításokkal - de annyi baj legyen...

Vasárnap beszéltem még Eőry doktorral. Megegyeztünk, hogy hétfő délután soron kívül fogad és így maradtunk Rékusnál még egy napot. Remélem, nem mentünk már nagyon az idegeire...És ezúttal össze is jött a nagy találkozás! Kísérletképpen akupunktúrás tűvel megszúrta Lilkót a hüvelyk- és mutató ujj közötti részen, mire a kisasszony pici sírással felelt. A doki elnézést is kért tőle, hogy ez bizony övön aluli volt :) Aztán rátettük egy mágneses ágyra pár perc erejéig, itt a "szemünk fénye" pontokban megint csak megszúrta Lilkót, de erre a kiscsaj már egyáltalán nem reagált, aludt tovább. Ennyi. Babuciknak nem lehet többet. Van, aki még ennyit sem tenne (pl. a kínai doki, akivel pénteken váltottunk pár szót. Ő azt mondta, fél éves kor előtt nincs akupunktúra, max. presszúra). Ezt kellene naponta, de legritkábban hetente. Sajnos a doki nem ígért semmit, olyan érzést hagyott bennünk, hogy akár még sikerülhet is, de garanciát nem tud esetünkben vállalni. De legalább megpróbáltuk ugye. Járni fogunk hozzá, szeretnénk megadni Lilkónak minden esélyt. Hiszen kb. egy hónapja vettük észre, hogy nem lát, és azóta nem sok történt. Sok vizsgálat, kevés eredmény: okokat még mindig nem tudunk, a látásvesztés mértékét sem, a kezelési módot sem és azt sem, mire számíthatunk. Ez legalább kezelés. Ha alternatív, kínai, akkor is. És ha Lilkó meggyógyul, csak egy picit fog zavarni, hogy nem tudjuk, minek köszönhető a javulás: a homeopátiás bogyónak, az általam beszedett cuccoknak, az akupunktúrának, presszúrának (amit otthon csinálunk neki), vagy a látásfejlesztésnek, ami 1-2 héten belül kezdődik...

Legújabb sztárfotók

Epeműtétem után jött nagyapa, majd melegváltással nagyanyó segíteni boldogulni. Nagyon jó volt, hogy itt voltak! Nagyapa készített néhány sztárképet kistündérről. íme:

http://picasaweb.google.hu/alejandro.stifan/Lilike2009081419?authkey=Gv1sRgCM7Ziceo284z&feat=email#

A vakon született meggyógyítása szombatnapon - János 9.

9.
1. És a mint eltávozék, láta egy embert, a ki születésétől fogva vak vala.
2. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?
3. Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.
(János 9, 1-3.)

...

A tanítványok által felvetett kérdés azonban egy nagyon zavaros teológiai tanítás hátterén fogalmazódott meg.
- Hogyan okozhatott volna vakságot a saját bűne, hiszen vakon született?
- Vagy talán hittek a reinkarnáció valamilyen formájában, és azt gondolták, hogy az előző életében követte el ezeket a bűnöket?
- Esetleg az gondolták, hogy Isten már előre ismerte azokat a bűnöket, amiket majd el fog követni, és ezért született már előre büntetés alatt?
(forrás és a továbbiak értelmezései: http://www.igemorzsa.hu/jezus_elete/40_tema.html)

...

A teljes János 9-et érdemes elolvasni a storyért.

Már nem tudok epés megjegyzéseket tenni...

Szóval, történt az, hogy megszabadultam epeköveimtől és epehólyagomtól. Nem volt egyszerű, de sikerült. Úgy kezdődött, hogy szülés előtti héten begörcsöltem és lövésünk sem volt róla, hogy mi az, így másnap nőgyogyit felhívtuk. Iszonyatos volt amúgy. Ő mondta, hogy talán fáradjak be a kórházba, megnézne, mert létezik terheseknél egy hasonló tüneteket produkáló betegség, a HELLP szindróma, ki kéne zárni. Fel is vettek pár napra a terhespatológiára. Ott is volt görcsöm, az is szörnyű, kettő is, vagy három, nem vették komolyan. Hívtak ugyan belgyógyászt, de pont tünetmentes időszakban vizsgált, így nem talált semmi különöset. HELLP kizárva viszont, adieu, lehet hazamenni. Aztán szültem egy csodálatos Lilikét a rákövetkező héten, majd arra egy hétre ki kellett hívni éjszaka az ügyeletet, mert jött az iszonyat megint. Kaptam popóba szurit, aztán hajnalra valamennyire jobban lettem. Reggel bementünk szépen a kórházba, ambulanciára kivizsgálásra, UH-n láttak is egy szépséges epét telis tele drágakövekkel...a véremben pedig az amiláz kiverte a biztosítékot, hasnyálmirigy gyulladás...azonnal befeküdni a belosztályra magyarul. Mindez persze nem ilyen gyorsan történt, reggel 8-tól kb 2-ig ott ücsörögtem egy tolószékben, anyu pedig a kórházkertben tologatta Lilikét és ha kellett behozta szopizni. A belosztályon pedig azonnal a beavatkozás mellett döntöttek, elbódítottak, csöveket szájba be, és csináltak egy epevezeték tágítást és egy bemetszést, hogy ha kimozdul egy epekő, akkor az ne zárhassa el a hasnyálmirigy ürülési útját. Itt nyalánkságként még kiderült, hogy vashiányos vérszegénységem van, olyan durva vasértékkel, mellyel nem szokás élni és transzfundálni kellene, de én lecsillapítottam a kedélyeket, miszerint nekem ezidáig elég kellemesen sikerült az eléldegélés, hagyjuk a felhajtást. Erre majdnem másfél liternyi vasoldatos infúziót belémdiktáltak. Ha 8 liter vér kering bennünk, akkor el lehet képzelni mi mennyiség az. Komolyan tartottam a mágnesektől és a berozsdásodástól...not? Doki megígérte, hogy hasnyálmiriggyel nem lesz több gondom, a vasat tessék figyelgetni, és vigyázzak az epediétával, mert ha nem, hoz vissza a mentő epekiszedésre. Mert sokan így. Hazamennek a gyógyult hasnyálmirigyükkel boldogan és másnap megint bent. Mondtam, hogy ez kizárva, majd csak a szoptatási idő lejárta után akarok a kövecskéimtől megszabadulni, legkorábban 8 hónap múlva. Állítólag meg lehet csinálni. Mondom, a diéta brutális: nagyjából csak szénhidrátot lehet enni. No, egy hétig minden rendben is ment, majd jött egy görcsike. A szokásos brutál. Spuri be éjszaka az ügyeletre. Otthon még benyomtam egy fájdalomcsillapítót, tanulva az ügyeleti gyorsaságból, kelleni fog az. Természetesen olyan későn sikerült velem foglalkozni, hogy addigra már kezdett hatni a csili, így doki nem érezte magát nyeregben, ugyanis nehéz így megállapítani az eset súlyosságát. Azért hívtak hozzám egy sebészt, akivel jól megbeszéltük megint, hogy a szoptatás végét megvárjuk, mert sok hasonló esetben az anyukák tejcije a műtét után elapadt :( Útravalóul kaptam egy hüvelykujj-szabályt: ha a legközelebbi görcsnél két No-spa nem múlasztja el a görcsöt, csak akkor kell bemenni az ügyeletre, mert az azt jelenti, hogy az epe gyulladásban van. Mondtam OK, jó tudni, veszek No-spat, de nem lesz ilyen. Eltelt sok idő, szenvedtem a diétától: no csoki, no fagyi, no gyümölcsök, no zöldség, no vajkrém, no steak...Aztán jött Lilike MR vizsgálata. amin szétstresszeltem magam, Feri tönkrevágta a gerincét, no és pont akkor elkezdődött az én kellemes kis epegörcsöm. Melegvizes zuhany: nem használt. 1 db No-spa: semmi. Még egy No-spa, megint semmi. Majd nagy hányás. Fele se tréfa, irány a kórház. Úgy nézett ki a dolog, hogy az én gyönyörű nem látó kislányomat kiragadtuk az édes álomból, szopizott még egyet, férjecském majd becsinált a gerincfájdalmától én pedig az epémtől, de mentünk. A hadirokkant szánalmas kiccsalád. Előreszaladtam, be az ambulanciára, nem volt egy beteg sem, elkiáltottam magam, hogy epegörcsöm van, adjanak valami fájdalomcsillapítót. Egyáltalán nem hatottam meg őket: tessék helyet foglalni, TAJ-kártyát, majd szólítjuk. 2 percig semmi nem történt, a fájásaim meg megközelítették a szülési fájdalmakat. Felpattantam, hogy hívják már a dokit, mert nem bírom. Unottan rámnéztek, hogy már szóltak neki, nyugalom. Aztán csak szólítottak, görnyedten bevánszorogtam a vizsgálóba. Jött a doki: kedves rezidens dokikislány. Szörnyű álmos volt. Este 11. Kaptam a kezembe egy tűt, bele fájdalomcsilit, plusz hányás ellenit. Vérvétel, UH. UH-n megint megnéztük a kis drágaköveimet, és megtudtuk, hogy epe nincs gyulladásban, hurrá. Majd elértem a szülési fájdalmakat. Aztán azon is túlmentünk, amikor rájöttem, hogy a szülésnél könnyebb volt, mert ott van szünet a fájások közt. A vérem sem mutatott semmi különöset. Fájás erősödött. Kaptam még egy adag csilit. Kezdtem szétesni. Bizseregtem mindenhol és görcsbe rándult a kezem. Vergődtem egy tolóágyon a folyosón, a fal mellett. Feri a váróból látott, aggódott Lilike mellől és izgultunk, hogy ne most akarjon szopizni. Több csilit nem kaphattam, mert a vérnyomásom nem bírta el. Kiszenvedtem rendesen. Azt mondták nyugi, szólnak az ügyeletes sebésznek. No, rá vártunk vagy egy órát is. Már hajnali 3 körül jártunk, én meg hánytam egy szép nagyot, pontosan bele a vesetálba, ügyesen. Hirtelen jobb lett, de nem múlt el. Lilike cicit akart, megkapta, ha már jobban. Édes volt. Nyikhaj szépfiú-sebész fiú végül beesett, kérdezett kettőt, majd kiment se szó, se beszéd. Ambuláns dokibácsi, ki épp mellettem állt ekkor fel is sóhajtott, hogy huhh, kapaszkodjak meg...Utólag mesélték, hogy a sebész szépfiú vetkőzős és szépségversenyes számokban is remekel, már a főigazgató is elkapta őrjöngve, hogy válasszon karriert, de gyorsan. Sokat nem gondolkodott, cselekedett és behívatta a sebész főorvost, akiről már hallottam jókat, pont őt javasolta a háziorvosom a jövőbeli műtétre. Kedves volt, megértő és normálisan elmondta a helyzetet, miszerint a kórház szarban van, műtétstop van elrendelve, így csak akkor műthet, ha megfelelek néhány kritériumnak, amit én nem tettem meg (nem voltam lázas, az UH szerint nem gyulladt az epém, nincsenek az epehólyag nyakában kövek, és hasonlók...). Mondta, hogy jöjjek vissza reggel 7-re és megpróbálja elintézni a műtétet. Logikus ugye. Ha én hetente bejárok görcsben fetrengve, annak is lesznek költségei, ráadásul szépen lassan én is rámegyek. Esetleg még súlyosabb dologba torkollok és akkor aztán senki sem menti meg a kórházat egy jó kis pereskedéstől, mert én akkor rendesen felszívnám magam. És nem mellesleg szerencsére nem keresek olyan rosszul, kvázi a TB zsebébe is szép összeget pakolok, amiből úgy néz ki csak feltételekkel lenne hajlandó rám költeni. Már fontolgattam, hogy elmegyek a helyi, botrányba keveredett magánklinikára, megcsináltatom a műtétet és majd jól kifizettetem sok-sok év pereskedeés után a kórházzal. Magyarán mérges voltam a magyar egészségügyre, de nagyon. (Nincs kedve valakinek ebből cikket írni valami országosba?) Aztán hazamentünk kiccsaládommal hajnali 4 körül tompa érzettel a mellkasomban. Összecuccoltam, hajat mostam és lefeküdtem aludni. Fél hat körül ébredtem újabb iszonyatos fájásra. Eszembe jutott a korábbi ügyeletes fiú mondása, miszerint ha nem múlik el a fájdalomcsilire, gyulladt az epe, ki vele. Szóltam Ferinek, hogy átrohanok a kórházba, majd jöjjön utánam Lilkóval. Beestem, kaptam egy egy ágyas szobát a babára való tekintettel, fájdalomcsilit és egy ígéretet, miszerint lesz műtét, csak kell valami testületi döntés hozzá. Megint majdhogynem felforrt az agyvizem, de annál jobban fájtam. 7-kor a doki bedugta a fejét, és közölte, hogy zöld lámpát kaptunk, első leszek a műtőben. Jött az anesztes néni, kedves volt, de kért vércsopi azonosítást (minden alkalommal megcsinálták és sosem változott még :)), így emiatt ketten is beelőztek a műtőben. 11 körül mehettem be. Pucérra levetkőzve, vékonyka takaróval betakarva. Előtte kaptam fenékbe bátorságszurit, infúziót karba, majd betoltak. Hűvös volt és szép, sok ember sürgött-forgott. Arra emlékszem, hogy kaptam egy műtős sapkát a buksimra, lekötötték a két karom, az infúzióba beleengedtek valami cuccost, és kaptam maszkot, hogy lélegezzem be, majd se kép, se hang, a következő kép már az, hogy fekszem a szobámban, kellemeset aludtam, és egy cső lóg ki az oldalamból kevéske rikító vérrel, végén tasak. Jól vagyok. Kis idő múlva jött a nővér, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót, de nem kellett, mert még nem fájtam. Megnéztem a pocim, fenti kép fogadott. Aki perverz, műtét előtt, vagy csak érdeklődő, annak itt van érdekes leírás a műtétről: http://www.medimix.hu/cikk.php?cid=159 . Aztán jött Feri kismanóval, de másnap délig nem szoptathattam, hanem rendületlenül fejtem, hogy fenntartsam a tejem, majd kiöntöttem a csapba. Nagyon kómás voltam. Azt sem tudtam, hogy kivel beszéltem telefonon aznap este és kivel nem, csak homályos emlékeim maradtak. Kiccsalád el is ment, én pedig édes álomba zuttyantam, csak fejegetni keltem fel. Utólag az is kiderült, hogy jogosult lettem volna az ő hülye kritériumrendszerük szerint is a műtétre, mert gyulladt volt valóban az epehólyag, hiába nem látszódott az még a vérből és az UH-n sem. Másnap meg hazaengedtek délután a 4 égő lyukkal a hasamon. Picit bénán mentem, de alapvetően elég jól voltam és azóta is vagyok. Disznótorost még nem ettem, de vajkrémmel már megkentem a zsemlét, paradicsomot is ettem, délben egy csirke dönert, majd csokifagyi kelyehet és várva várt kakaót este. Boldogságos :)
Akit érdekel egy ilyen szuperséges műtét igaz története, annak ajánlom a következő honlapot: http://epemutet.freeblog.hu/categories/Epeko/page/3/ . Én is innen tájékozódtam. Persze velem nem minden történt ugyanígy, de elég jó támpont. Aki epegondokkal küzd, annak csak azt tudom tanácsolni, hogy menjen neki a műtétnek, ne hezitáljon. Műtét nem fáj, végigalussza az ember, aztán is nagy alvás következik, gyors hazamenetel, és csak picikét sajgó sebek. Nekem még van némi küzdelmem, 10 napon át ugyanis véralvadásgátlót kell beszurizni magamnak (eddig férj és apu nyomott be egyet-egyet, én képtelen vagyok magamba bökni a tűt), és a leírás szerint szoptatás mellett alkalmazása nem ajánlott. Picit nyomoztam, és több nőgyogyi is azt állította, hogy semmi gond a szerrel, császármetszettek is szokták ezt kapni, de a tejem megcsappanását valahogy ennek a számlájára írom. Persze jobban félek én a trombózistól annál, hogy ne adassam be a dolgot, csak hát Lilikét is szeretném még pár hónapon át szoptatni. De majd megoldjuk. Ma már egész szépen sikerült feltornászni azt a tejcit! :) Hétfőn talán már varratszedés.
Ja, és megkaptam a köveimet kis tégelyben. Szerintem rondák. Olvastam, hogy léteznek szépek, nagy, golyó alakú lilás-sárgásak. Enyimek pici tarhonya alakúak, zöldesbarnásak kis sárga pörcenéssel.
És még valami: köszönet Katinak, aki a sógornőm, hogy otthagyta balatonparti szabadságát és kiccsaládját, hogy bejöjjön segíteni nekünk, vigyázott Lilkóra, míg Feri tárgyalni volt és dolgozott, és a lakásban is takarított, vasalt, mosogatott. Meg a férjemet is imcsizem, hogy Lilkóról olyan ügyesen gondoskodott: főzött neki tápszert és kelt, amikor kellett. Lilkónak meg köszönöm azt a tündéri mosolyt, amit akkor sugárzott felém, amikor a műtét utáni napon Feri betolta a babakocsiban, és én üdvözöltem. Három percig csak mosolygott szélesszájú kisbékásat, én meg elolvadtam a gyönyörűségtől :)

Rövid képes "ezvoltvelünk"

Én voltam kórházban, mert epeköveket növesztettem a terhesség vége felé, jó sokat, piciket. Egyik elindult, görcsöt okozott, ezúttal olyant, hogy közben elállta a hasnyálmirigy ürülési útját, így az is szépen begyulladt. Infúzió, négybetűs rövidítéses beavatkozás, szájon át nyelt csövek által, bódulatban, fújjj. Aztán kiderült, hogy vashiányos vérszegénységem van - nekem már jó párszor kiderült, elég jól elélek vele. Állítólag súlyos, már transzfundálni kellene, de megúsztam. Helyette sok-sok vasoldatos infúzió. Ronda színű. (A képen nem a lábam nagy, csak onnan van fotózva...)

Sok időt töltünk ágyban. Egyrészt ugye a szopizás miatt, ami fekve a legeslegjobb, mert el lehet közben bóbiskolni, másrészt meg hogy az éjjeli szopizás miatti fáradságot kipihenjem. Aludni jó.

Ez itten az újonnan épülő házacskánkbeli hálószobában készült. Majd lesz rengeteg sorrendbe tett kép az építkezésről, Feri biztosan összeállítja majd. (Itt Lilike még belefért a hurciba :))

Pesti pici házamból végérvényesen elköltöztem. A Toyota traktort nem gyengén megpakoltuk, és még Beja pici Corsája is ki volt tömve rendesen, de megcsináltuk!

Ezt a képet meg egyszerűen szeretem :) Baba és apa. Apa itatja valami szörnyű teával a nagy melegben babucit.

Velünk vannak, vagytok

Ezt a kis bejegyzést csak azért, hogy leírjam, mennyire megható, hogy olyan sokan velünk vannak, vagytok. Ismerősök és ismeretlenek is. A kórházban egy néni teljesen ismeretlenül mondta, hogy majd gyújt gyertyát Lilikének. Sokan imádkoznak. A nem vallásosak szorítanak és velünk együtt bizakodnak. A család orvosai pedig nyomoznak és szerzik a szakértőket. A messzi távolból, Gabe-től érkezett lenti levél és egy kis érme, remélem nem bánja, hogy ide kiteszem.
Köszönjük mindenkinek!